2014.10.07. csütörtök, 5:30. Miskolc

Várakozással teli készülődés, majd Blahával le az M3-ashoz. Legszívesebben már ekkor a bukaresti stadionba toppantam volna egyetlen lépéssel. Helyette azonban megtettem még közel kétezret az autópálya leállósávjában az igrici pihenőig, az arra haladó autósok nem kis meglepődésére. Sütött a nap, alig volt felhő az égen, sétáltam a leállósávban, és akkor már tudtam: jó hogy ebbe még egyedül is belevágtam.

Alig hogy letettem a cuccom a pihenőben, már be is gördült a busz, és előrajzott belőle közel 50 feketébe öltözött szurkoló, akik mint a sáskák, ellepték a környék összes fáját és sövényét. Érdekes belegondolni, hogy a későbbi megállók során ugyan azt a benyomást kelthettem én is az emberekben, mint amit ezek a srácok bennem, ahogy lezúdultak a buszról, hogy lerohanják a legközelebbi szélárnyékot adó helyet. Bontottam egy sört, aztán csapódtam pár archoz, akik mint kiderült a Trollfoci szerkesztői voltak. Közben előkerült néhány hanggránát és füstbomba, majd nem sokkal később páran betalálták a pihenő egyetlen elhagyatott autóját is. Először csak néhány önjelölt szerelő esett neki, hogy A - Z-ig végignézze az ott felejtett járművet, aztán mivel nem sok fantáziát láttak benne, belebasztak egy füstöt, mert miért ne. El kell ismernem, így már tényleg érdekesebb volt. Fel is keltette egy arra járó pályakarbantartó figyelmét, így meglehetősen sietősen kellett távoznunk.

A buszon nagyjából megismerkedtem a környezetemben ülőkkel, és mint kiderült, egyedüli Diósgyőriként cseppentem a busz végében ülő fradista brigád közepébe. Kb onnantól, hogy ez kiderült, mentek a fricskák oda-vissza. Mikor aztán felvetettem, hogy nem túl hitelesek, ha előbb minket cigányoznak, majd néhány perc elteltével a Nó roxa áj című dalt üvöltik csoportosan, le is akadtak rólam. Mindennek ellenére a későbbiekben naponta csak 300× hangzott el ez a csoda, szóval akarva-akaratlanul is kiműveltek a zöldek cigányságból. Közben készült egy lista is, hogy a buszon ki melyik csapat szurkolója. A kb 30 fradista mellett voltunk hárman diók, de akadtak újpest, hali, győr, loki, kispest, pécs és magyaróvári szurkolók is. Az alkohol fogyásával lett egyre homogénebb, és persze bátrabb is a buszon utazók jelentős része. Így csináltunk kis híján vészkijáratot a tetőablakból, és a határátkelésre is ilyen vidám állapotban került sor. Miközben egy befeszült román határőrtiszt végig sétált a buszon, hogy egyenként ellenőrizze a személyigazolványainkat, valaki jó ötletnek tartotta betenni a Dragosta din tei-t. Ember legyen a talpán, aki ilyen zenei aláfestéssel nem pusztul a röhögéstől, miközben a határőr kérdezgeti.. Hogy miért utazunk romániába? Hát.. síelni. Nincs hó? Ja.. mindegy, most már nem fordulunk vissza. Hogy szurkolók vagyunk-e? Legfeljebb curling.. Milyen meccs? Ja hogy olyan meccs!? Áá, hát azt mi nem tudtuk...

Átértünk: Nagyvárad semmit sem változott, mióta utoljára láttam. De én sem, még most is szúrta a szemem a sok román zászló. Ha már szó esett a busz utasairól, azt is feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy az önmagukat csak "divat nácinak" definiáló utasok egyöntetű véleménye szerint a románok zsidócigányok, akik Erdélyt csak lízingelik. Az elmélet keltett némi derültséget, ám én már egyre inkább csak a megkönnyebbülésre, az útszéli pihenőkre tudtam gondolni. Az egyik ilyen alkalom elég rövidre sikeredett, a kutasok azonnal ránk hívták a zsandárokat. Volt aki a szajréval, volt aki a sliccel bajlódva rohant a buszhoz, én személy szerint beállítottam a gyorsasági hugyozás világrekordját. Szerencsére a csendőrök már csak a hűlt helyünket találhatták ott. Mivel már amúgy is késésben voltunk, egy idő után ritkultak a pihenők, és előkerültek a már jól bevált széles szájú flakonok. Ennek az egyetlen hátránya az volt, hogy így a hátsó ajtónál előbb le kellett rugdosni a teli flakonokat, ha le akartunk jutni a buszról. Késő este érkeztünk meg a Madarasi-Hargita lábához így mindössze már csak egy hegyi szerpentin választott el minket a szállástól, és a meleg vacsorától. A sofőrt rendesen leverte a víz mire felküszködte a buszt a hegyre, mert ha a kuplung szarakodása nem lett volna elég, még a hátulról jövő csípős megjegyzések is az ő tarkóján csattantak. Végül sikerült leráznunk a buszt megrágni szándékozó medvéket, minden hajtűkanyar elhárult előlünk, így végre felértünk a hegyre. Bevettük a szállásunkat, és belakmároztunk egy fergeteges pörköltes témából. Isteni volt, komolyan. Ez után hangzott el az a mondat, miszerint: "Otthon nem vagyunk ennyire itthon, mint itt." Vacsora után ismét az alkohol és a piró került főszerepbe. Csíki sör, áfonya pálinka, piros fáklya. A két másik Diósgyőrivel megfejtettük, hogy helyi dialektusban helyesen kiejtve a Vasgyár valójában VAZSGYÁR, jól megnyomva a 'zs'-betűt. Aztán egy hulla merev fradista kifejtette, hogy miért kellene nekünk valaki, aki "szlovákiából tud hozni székelyeket", de az est aranyköpése még is csak a "személyiségi jogok szurkolók nélkül" volt. Hajnalig ment a móka, nótával és piróval. Lassan már az emlékezetem is kezdett meghajolni, így az utolsó dolog, ami még megvan az az, hogy ülök az emeletes ágy felső szintjén, amikor is az egyik srác totálon bebotorkál a szobába, megáll a szoba közepén, rákezd hogy: "a dzsolinak a dzsolinak a dzsolinak a pam-pam" majd minden előjel nélkül összecsuklik, magzatpózba merevedik, és elkezd horkolni. Azt hittem összeszakad alattam az ágy, úgy röhögtem.

A reggeli napsugár egy kicsit korán keltett mindenkit, én személy szerint több óra alvástól megfosztva éreztem magam. Egy kávé és egy isteni finom rántotta rakott össze valamennyire. Épp odakint söröztünk a vazsgyáriakkal, amikor megjelent egy csendőrkocsi. Egy székely és egy román egyenruhás érkezett, akik az ott tartózkodásunk okáról kezdtek érdeklődni. Ismét elmondtuk, hogy síelni jöttünk, de ha nem voltak segghülyék, nekik is feltűnhetett, hogy se hó, se sílécek nem voltak sehol. Szóltak hogy ne csináljunk bajt magunknak (nekik), váltottak pár szót egymással románul, aztán elhúztak. Közben egy kíváncsi róka is a közelünkbe settenkedett, és úgy tűnt a szalámi nagyon bejön neki, mert az egyik srác 8 zsemlét dobott elé, amiből csak a szalámit rágta ki. Végül az utolsó falatokért már karnyújtásnyi távolságra jött hozzánk, egészen különleges látvány volt ez.

Délután felkapaszkodtunk a Madarasi-Hargita csúcsára. Az a látvány.. A ragyogó idő továbbra is kitartott, és ameddig a szem ellátott fenyvesek, őszi színekben tündöklő erdők, és hegyek mindenütt. Ezt az érzést nagyon nehéz szavakba foglalni. Ezt át kell élni. Ott kell állni a székelyek Szent Hegyén, a több száz kopjafa között, és átadni magunkat a hely szellemének. A többiek begyújtottak néhány füstöt a csúcson, az nagyon jól nézett ki. A turul szobor mögött egy székely zászló hevert a földön. A zászlóoszlop tőből ki volt törve, de nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy idegenkezűség okozta-e vesztét. Az oszlopot egy bebetonozott vaspánt továbbra is odafogta a földhöz, így maga az oszlop hiába volt kitörve, csak korlátozottan lehetett mozgatni. Többünknek bántotta a szemét a földön heverő zászló, ezért elkezdtünk tanakodni, hogy mit lehetne csinálni vele. Páran a megfelelő eszközöket, páran nyers erőt, én az összefogást hiányoltam. Próbáltuk a zászlót leszedni róla, de az csavarral volt odarögzítve, nálunk meg nem volt semmi szerszám. Próbáltuk letörni a vaspántot, erőlködtünk vele, de nem tudtuk elgyengíteni az anyagot. Végül 5-6an odaálltunk, megpróbáltuk felállítani, de ez sem járt sikerrel. Feladtuk. Végül ugyan úgy otthagytuk, ahogyan megtaláltuk. Azt hiszem ez a procedúra szimbolizálta az anyaországi magyarság elszomorító hozzáállását a székelyek sorsához. Szégyellem magam. Mindegyikünk helyett.

Miután lejöttünk a hegyről, beültünk a szomszéd panzióba ebédelni. Finomat ettünk, na meg itt is volt áfonya és málna pálinka is, úgyhogy elég hosszú ideig elidőztünk itt. A székelyfeles igencsak elnyerte a tetszésünk, olyannyira, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy lement a nap. Vacsoráig a ház előtt söröztünk, mentek a sztorizgatások. A kaja meg az egész nap elfogyasztott szesz rendesen földhöz vágott, úgyhogy már elég korán kidőltem.

Ébredés után botorkálás a zuhanyzóba a vaksötét folyosón, némi reggeli, aztán pakolás. A srácok meséltek pár dolgot tegnap estéről, többek között azt is, hogy egyikük hogyan hányta seggbe önmagát, meg hogy az egyik sofőrünk hogyan vágta magát hullacsattra az éjszaka. Derék. A háztól nem messze most is állt egy csendőrkocsi. Indulás előtt még csináltunk egy csoportképet, és amíg mi a fotósunknak pózoltunk, addig a kékek is csináltak rólunk egyet. Öngól.

Nagy nehezen végre el bírtunk indulni. Szerpentinen le, a sofőrnek meg egy nagy taps, hogy bírta cérnával. A korábban említett csendőrautó egy jó darabig még követett minket, elég frusztráló volt. Út közben, ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk a hegyek közül, hirtelen a felhők között találtuk magunkat. Meg is született az elmélet: ezek nem felhők, az MTK hoolok teledobálták a környéket fehér füsttel. Közben úgy alakult, hogy a szervezőnk lett a legrészegebb, így kicsit bajos volt a kapcsolattartás a többi buszossal: "Hallod, beszélj már vele te. Olyan részeg vagyok, egy kortyot se hallok.." Sepsiszentgyörgyön lekéstük a találkozót, így végül egyedül haladtunk Brassó felé. Ahogy távolodtunk Székelyföldtől, úgy lett egyre több a román zászlóval díszített kocsi, amikből persze bőszen mutogattak kifele a retkek. Így esett meg, hogy az egyik benzinkútra épp egy ilyen autó mögött hajtottunk be. Mindenki az ablakokra tapad, néhányan már a kezük között érezték az oláh sofőr nyakát, amikor is befarolt egy kisbusz, kipattogtak belőle a román rendőrök teljes harci díszben és símaszkban, és közénk és a román kocsi közé álltak. Szinte hallottam, ahogy megkönnyebbülten fújt egyet a román kocsi sofőrje. Elidőztünk itt egy kicsit, aztán mikor már a brigád fele a buszon volt, a másik fele meg épp elnyomta a csikket, odajött az egyik símaszkos, hogy van két percünk hogy elhagyjuk a benzinkutat... Szeretnék neki de főleg az anyjának innen is gratulálni. A brassói látnivalók azonban még nem értek véget. A helyi kurvák se bírták megállni, hogy ne pózoljanak egyet nekünk. Hát tudtam volna élni anélkül a látvány nélkül. Ahogy haladtunk tovább szép lassan érezhető lett a gyűlölet, amivel fogadtak minket. Amelyik a legjobban megmaradt, az egy dagadt csávó, aki mint valami helyi király, ül egy étterem teraszán az asztal mellett a nőjével, és mutogat nekünk hogy: "szopni fogtok!" Kár hogy nem szállhattunk le. Persze a kövér román nem csak nekem volt fura: "Mi a kurva anyádtól vagy ilyen geci dagadt, hát pénzetek sincs kajára!" Egy idő után már inkább a tájra figyeltem. Szerencsére ragyogó napsütés volt, ami érződött a buszban is. Olyannyira, hogy hátul már akkora szauna volt, hogy páran meg is jegyezték: már-már örülnének, ha valaki bebaszná egy kővel az ablakunkat.

A történelmi határ túloldalán brutális látvány fogadott minket. A szakadt útszéli traktorra aggatott oláh trikolor szerintem tökéletesen lefesti az állapotokat. Ami nem félkészen van otthagyva az enyészetnek, az valódi putri. Sőt, a putri dicséret ezekre a körülményekre. Közben folyamatosan érkeztek a hírek a többi brigádról: "A diósgyőriek megcsúsztatták brassóiakat! - Biztos összevesztek a vason!" Azért ezt én is megmosolyogtam. Valahol a román alföld közepén egy hosszú kocsisor végére keveredtünk. Itt már nekem is bizsergett a tenyerem, de a zsandárok itt is (h)éberek voltak. Meg is érkeztek pár kocsival, és innentől kezdve folyton volt egy a seggünkben. Az egyik pihenőn meg is jutalmaztuk az autójukat egy "Ledarálunk minden román csecsemőt" levonóval. Az út bukarestig egyébként elég egyhangú volt. Síkság, putri, mosógéppel szaladó oláhcigányok.. semmi említésre méltó. A bocskorosok fővárosa sem nyűgözött le különösebben. A két legérdekesebb dolog a szétrothadó dácsiában iPad-en játszó cigánygyerek, meg a mellettünk elszáguldó oláh focicsapat busza volt. Velük azért ment az activity rendesen.

Aztán végre elértünk a stadionhoz. Parkolás, spanolás a már ott lévő Diósgyőri haverokkal, sztorik, röhögések.. Az egyik haverra 8 román ugrott rá a bokorban, mikor megállt könnyíteni magán. Még szerencse hogy nem egyedül volt, így el tudtak bánni a kétszeres túlerővel is. De ahogy elmesélte.. hát majd' behugyoztam. Amúgy a beléptetés egy vicc volt. Több mint kétezer embert két ellenőrzési ponton kutatott át 5-5 rendező. Annyi aprót kiszórtunk a tárcákból, hogy a bukaresti cigányok fél évig dőzsölhetnek belőle. Kétszer tapogattak végig mindenkit, még a cipőt is levetették velünk. Ha ez még mindig nem lett volna elég, egy harmadik kapunál még percekig kellett várni mire bemehettünk a stadion elé. Két oldalt sorfalat álló droidok felhergelt kutyákkal és gázzal, a háttérben lovasok. A símaszkok mögül csak gyűlöletet sugárzó szempárok néztek ránk vissza. Ezután még egy beléptetőkapu, és vége bent voltunk. Egy óra volt, mire megtettem azt a 300 métert.

Fellépcsőztem a felső szektorba, és elém tárult a csatatér. Ehhez képest az Amszterdam Aréna egy évvel ezelőtt nyugdíjas teadélután volt. Már az elejétől repkedtek a petárdák, ment a fütyülés, ami a Himnuszunk alatt teljesedett ki. Egy darabig fogalmam sem volt hol tartunk, alig hallottam a mellettem álló hangját, pedig ordítva énekelt mindenki. Az utolsó négy sorra jött meg aztán áttörő hangerő. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha vissza gondolok rá. Tényleg nagyon nehéz ezt szavakba foglalni. Több mint kétezer ember ordít torkaszakadtából, de a füttyszó, és a hanggránátok durrogása még így is elnyomta a Himnuszunk zenéjét. Alig kezdődött el a meccs, néhány sorral feljebb páran áttörték a kordont ami a románokat szeparálta el tőlünk. A három szekus elszaladt, az egyik magyar meg utánuk hajította a kordont, ami úgy kezdett el pattogni a sorok között, mint ha gumiból lett volna. Néhány román is repült utána, aztán berohantak a rendőrök, és véget ért a móka. A petárdák ezután már onnan is repkedtek, egy égő fáklya előttem egy méterrel csapódott az emberek közé. A másik oldalról a steua meg a dinamo szurkolók dobáltak, mikor székekkel, mikor hanggránátokkal. Épp ma olvastam, hogy ezeket a retkeket alig kutatták át. Így nem is csoda, hogy megállás nélkül robbantgatások voltak a soraink között. Az oláhokkal ellentétben a mi szurkolásunk nagyon egységes volt, de ahányszor belekezdtünk, füttyszó volt a válasz, így eleinte még sikerült elnyomniuk minket. A meg nem adott gólunk után felrobbant a szektor, mindenki egymás nyakában, ugrálás.. erre beintették a lest. Remek. Újabb szidalmak két oldalról, újabb fütyülés, mutogatás, röhögés.. de nem adtuk fel, szólt az ének tovább. Közben egy kis plusz motiváció volt, amikor a csendőrök meg a szekusok szétkergették a románokat a kapu mögüli szektorból. Gumibot, vipera, könnygáz.. az utóbbiból még nekünk is jutott.

Jött aztán a félidő vége.. és az jutott eszembe, hogy amit vártam a meccstől, hogy mi szerezzük meg az első gólt, az végül is megvolt. Szerencsére tartogatott még meglepetéseket a csapatunk. A második félidőben is kitartóan szurkoltunk, de a több tízezer román füttyszava eleinte még mindig elnyomott minket. Aztán jött a 80. perc, Dzs a labda mögött, és én több másik szomszédommal együtt imára kulcsoltam a kezem. Több órának tűnt az a pár perc, amíg a bíró jelt adott a szabadrúgás elvégzésére. Nekifut, nagylevegő......... GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!! EZAAAAZ!! Buzi bocskoros rohadékok, OTT VAAAAN!! KI NEM UGRÁL BÜDÖS ROMÁN HÉJ-HÉJ! Új erőre kapott a tábor is és a csapat is, végig pörgettük az egészet. Istenem, micsoda hangerő, micsoda élmény, és az a sok savanyú pofájú oláh előember, mikor látod rajtuk hogy szép lassan elhagyja őket a hitük, és hiába voltak közel 20× annyian, éreztem hogy hangosabbak vagyunk. Idejét sem tudom már, hogy mikor szurkoltam annyira, hogy a fejem is belesajduljon. Mikor a pályán ment a lökdösődés, néhányan közülünk már megelőlegezték a stadion bontását a románoknak, és repkedtek a székek is. Szerencsésebb esetben a pályára, kevésbé jó célzás után inkább bumerángként vissza hozzánk. Az a látvány pedig, amikor még a lefújás előtt elkezdtek tömegestül hazafele vonulni a szutykok... hát az csodálatos örömmel töltött el mindenkit. Ennyit rólatok, gyökerek. Lefújás után Székelyhimnusz.. csodálatos volt. Örömtől mámorosan ünnepeltünk a csapatunkkal, több ezer csalódott román szeme láttára, és ennél nagyobb elégtétel nekem már nem is kellett. Csodálatos volt.

A meccs után a teljes vendégszektort a lelátón tartották, amíg az oláhok haza nem kullogtak. Később, mikor elindultam a lelátóról lefelé, egy srác ordítozására lettem figyelmes. A pakolászó pályamunkásokat találta meg, és mivel már az egész stadion tök üres volt, bevisszhangzott minden szava. Kis idő múlva egész szép közönsége lett, és mind tekeredtünk a röhögéstől. "Haljál meg reggelre te rabszolga! Rabszolgák vagytok! Unió mi!? Nesze nektek unió! Ezér' kellett!? Nincs unió! Kein unió te fasz! Egy rabszolga vagy! Hát egy létrát nem bírsz felemelni te féreg!" Hosszú percekig szövegelt, oltotta a szőröstalpúakat, olyan dumákkal, hogy dőltünk rajta. Már bánom hogy nem vettem fel. Még néhány levonót tapasztottam a korlátra, aztán végre nagy nehezen kiengedtek a stadionból minket. Végre nem vert seregként kellett kijönnünk. Büszke voltam rá, hogy magyar vagyok, és ezt személyesen élhettem át.

Átvonultunk a buszokhoz, a román sajtósok kereszttüzében, utolsó hugyozás, aztán felszállás. Épp azt vártuk hogy végre már elindulhassunk, amikor azt vettük észre, hogy hosszú percek óta áll egy srác a buszunk mellett/mögött. Zokni-cipő-gatya-felső félig rajta, olyan mint aki egyszerre kezdi átvenni minden ruhadarabját. Kb állni alig bírt már a lábán, aztán mivel a mi buszunk jött el utoljára, nagyon úgy nézett ki, hogy a gyereket ott felejtették. Össze-vissza kóricált, továbbra is ebben a két öltözet közti állapotban, aztán végül a kékek gyűjtötték be. Kíváncsi lennék, mi lett vele.

Nos ilyen élmények után nyugodtan mondhatom, hogy a hazaút elég szimpla volt. Volt még egy kis perlekedés a bénábbik buszsofőrrel - sikerült eltévednie párszor -, némi alvás, vagy inkább gyötrődés, aztán mire kivilágosodott, szörnyülködés a lepusztított tájon. Arad és környéke... Óriási politikai reklámplakátok mindenütt, gyár a város közepére baszva, omladozó házak, összeszakadt emberek.. még leírni is rossz. A határtól pest megyéig végig rendőri kísérettel, 4 busszal konvojban jöttünk. Megállni nem engedtek, úgyhogy egészen jó időt futottunk. A népligetben volt a végállomás; elköszöntem a srácoktól, aztán irány a Keleti. Várt még rám egy hosszú vonatút, majd egy kiadós vacsora után az ágy. Elalvás előtt még végig futtattam fejben az elmúlt 80 óra eseményeit, majd feltettem magamnak a kérdést: Megérte?

Szerintetek...?